A magyar ingatlanpiac olyat produkált, amire tíz évvel ezelőtt még a legmerészebb elemzők is csak legyintettek volna. Képzeljük el a tipikus, szocializmusból örökölt lakótelepi környezetet: tíz emelet, betonfalak, távfűtés. Most pedig képzeljük el mellé az árcédulát: 100 millió forint. Ami korábban egy budai villa vagy egy tágas agglomerációs családi ház belépő szintje volt, az ma már egy jobb állapotú, frekventált helyen lévő panellakás valósága. De vajon miért döntöttek úgy magyarok tömegei, hogy ekkora összeget fizetnek egy „dobozért”, és meddig feszíthető még az árak rugalmassága?
A friss statisztikák és a piaci adatok (forrás: Portfolio.hu / Pénzcentrum) megdöbbentő trendet mutatnak. Nem egyedi esetekről van szó: a lélektani határnak számító kilencszámjegyű vételár megjelent a panelek világában is. A jelenség mögött egyfajta kényszer és a tudatos befektetői szemlélet furcsa elegye áll. Az emberek nem feltétlenül azért vesznek panelt, mert ez az álmuk, hanem mert a téglaépítésű lakások és az újépítésű projektek árai már olyan magasságokba szöktek, ahol a panel marad az egyetlen racionális alternatíva a városi élethez.
A kereslet pedig nemhogy csökkenne, de a támogatott hitelek és a piaci kamatok mérséklődése miatt újabb lendületet kapott. A vásárlók egymásra licitálnak a felújított, jó elhelyezkedésű ingatlanokért. Ez a „panel-láz” azonban kérdéseket vet fel: vajon fenntartható ez a növekedés, vagy egy hatalmas ingatlanpiaci lufi fúvódik a szemünk előtt, ami bármikor kidurranhat? A válaszhoz mélyebbre kell ásnunk a számok és a magyar lélektan világában.